Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ma este (pontosabban éjjel fél 1 körül) arra az elhatározásra jutottam, hogy én is erősítem a blogolók társaságát. Ok? Rengeteg. Tapasztalat? Kevés. (legalábbis az írásban) Jó lesz? Nekem biztosan. Ha másért nem is, legalább kibeszélem magamból. Hogy mit? Mindent, ami eszembe jut vagy rág belülről. Nem tudom elmondani senkinek, elmondom hát mindenkinek. Csupa közhely, de milyen igaz...

Azt hiszem ez most egy szomorú, önsajnáló, céltalan, tehetetlen, de azért picit reménykedő blog. Először. Reményeim szerint nyomon követhető lesz a fejlődés, ami újra optimista, vidám önmagammá tesz. Merthogy én ilyen lennék valójában, csak valahogy letértem az eddig járt ösvényről és keresem az utam. Egyébként örök válaszkereső vagyok. Nem szerencsés tulajdonság, de ha már van, akkor igyekszik az ember. Szóval kérdés rengeteg, a választ majd meglátjuk. Így hátha könnyebb lesz. Ha pedig unatkoznánk, akkor abba is hagyhatjuk. Az olvasó legalábbis. Én? Nem biztos, elképzelhető, hogy a rabja maradok, ha másért nem is a magam szórakoztatására, az optimista azt mondaná: egy valaki boldog. Miért ne lehetnék én az...

Egyszóval minden adott, ami egy bloghoz kell: számítógép (szigorúan a működő fajta), internet (Digi forever), huszonéves budapesti nő tele gondolatokkal. Kipipálva.
Az eredmény nem garantált, egyet ígérhetek, hogy nem ígérek, a többi meg majd alakul. Remélem. (Máris milyen optimista, ugye? :) )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.