Ma reggel is napsütésre ébredtem, na jó nem volt az annyira reggel, mondjuk úgy 11 tájban. :) Sajnos ez a munkanélküliek sorsa, merthogy az vagyok. Egész nap zabot hegyezek itthon. Január óta nyűglödök és egyre rosszabb a helyzet, a kilátások pedig... ugyan, reménytelen. Tonnaszám küldözgetem az önéletrajzom, eddig egyetlen darab interjúra hívtak be. Kérdem én, ki az a balfék HR-es valahol, aki rápillant az email-re és azt mondja kuka?! Honnan tudja, hogy mennyire vagyok alkalmas/alkalmatlan? Ha látja, hogy megfelelek az elvárásoknak, vettem a fáradtságot egy csodás motivációs levél megírásához stb., akkor mi a frászért nem tud legalább egy 5 perces beszélgetésre behívni. Továbbmegyek, ha nincs más, aki a kanapén vagy tudom is én hol, bejutott volna az állásra, akkor adjon esélyt a bizonyításra... Erre találták ki a próbaidőt, szerintem. Ha beválik az ember, akkor mindenki boldog, ha mégse, akkor viszlát. Ilyen egyszerű (kellene, hogy legyen).

Persze mindannyian tudjuk, hogy a hirdetések fele MLM-rendszereket és egyéb nyalánkságokat hirdet, a másik feléből 30% kamu, vagy már rég betöltötték, csak meg kellett hirdetni. Szerény számításaim szerint maradt 20%, ahova valóban érdemes lehet pályázni, ha komolyan dolgozni akarsz. Persze itt egyéb követelmények miatt 10% alapból kiesik (pl szakképesítések, nyelvek, tapasztalat...). Maradt a hirdetések mindössze 10%-a, ez valljuk be elég sovány. Azért csak bizakodik az ember, hogy de jó állás lehet, talán pont engem keresnek, és nagy hévvel elküldi a jelentkezését. Majd jön a pofára esés, annyit se mondanak, hogy fapapucs, nemhogy behívnának.
Olyan lehangoló. Aki tényleg dolgozni szeretne, nem kap esélyt. Hülyéknek áll a világ. Na de, most hogy kimorogtam magam, térjünk át valami másra...

Épp azon morfondíroztam, vajon hány olvasója lesz a blogomnak. Egyáltalán hogy talál rá valaki?! Mégse fogom a facebook-ra kirakni, hogy "helló emberek, íme az életem tálcán, vájkáljatok benne", szóval ez esetben azt hiszem nem jó ötlet az önreklám. Mivel a blog lényege, hogy arc nélkül is elmondhatja az ember. Elárulhatja a kis titkait, megoszthatja a belső gondolatait, anélkül, hogy bárki is a képébe nevetne vagy ítélkezne felette.
Aztán eszembe jutott, mi van ha senki nem fogja soha elolvasni a bejegyzéseimet? Akkor újabb pofon az élettől, hogy ennyire se kíváncsiak rám az emberek. Ahelyett, hogy pozitív visszajelzés lenne, hogy néha nem hiába teszünk valamit, inkább csalódunk. Az önbecsülésünk pedig még inkább a béka hátsófele alatt lesz kettővel. Én meg beszélgethetek magammal. Bár megjegyzem, ez se teljesen haszontalan. Remélem, hogy előbb-utóbb azért lesz valaki, aki olvasni fogja, még ha nem is lesz rendszeres látogató az oldalon. Ha egy ember elolvasta már megérte, akkor valaki meghallgatott. Biztos nem én vagyok a legszórakoztatóbb blogger, de remélem lesz ez még másképp.

Végezetül jöjjön egy régi/új kedvencem: 30 seconds to Mars - Hurricane
https://www.youtube.com/watch?v=5ZwMbY-leMM&feature=share

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.